Kórházasdi

November 23-án hajnalban arra ébredtem, hogy lázas vagyok, fáj a hátam. Még csodálkoztam is, hogy mitől lehet, se torkom, se semmim nem fájt. Ez szombat hajnalban volt, algopyrint vettem be, és elmentünk magyar iskolába. A napot lázasan, de rendesen kibírtam, korán lefeküdtem, mondom, majd kialszom. Ittam Neocitrán szerűséget, segítet is kicsit. Éjjel a hideg rázott, izzadtam, minden bajom volt, vasárnap reggel is.

Derek elment dolgozni, pocsék délelőttünk volt. Utólag kiokoskodva, már vasárnap is kihagyott az agyam, nem rémlik semmi a délutánról, arról se, hogy a Derek megjött, beszéltünk többször is, felküldött aludni, lerendezte a gyerekeket egyedül. Arra se emlékszem, hogy megbeszélte velem, hogy Áronnal lent alszik, hogy pihenhessek. Éjjel megint izzadtam, fáztam, pocsékul voltam, hányingerem volt, de továbbra is gyanúsan se torokfájás, se semmi más. 

Hétfő reggel Derek megkérdezte, hogy biztos kibírom-e a napot, elmenjen-e dolgozni, én ekkor még beszéltem velem, mondtam, hogy igen, elmehet, de erre se emlékszem, itt már nagy volt a baj. Áront betette a kiságyba, Tomi is valamikor mellém feküdt, és én "eltávoztam". Ébren voltam, motyogtam, de semmire nem reagáltam, ahogy kell, csak feküdtem. Egész nap. Nem vittem el Tomit iskolába, nem etettem meg őket, csak feküdtem, valami delíriumban, a két gyerek meg magára hagyatva. Derek telefonált ezerszer, nem vettem fel a telefonokat, nem engedték haza, este fél 6-ra esett be, rettegve. 

Tök sötét ház, gyerekek az ágyban, én félkómában, akkor már nem kommunikáltam. Azonnal mentőt hívott, elrendezte valahogy a gyerekeket a szomszéddal, hívta az apját, hogy jöjjön, nagy a baj, és irány a kórház. (1 hét elteltével innen van fél óra emlékem, hogy bejöttek a mentősök, és hogy fekszek a mentőben, és félek, mert nagyon mozog. Ennyi. Arról például nem tudtam, hogy Derek is jött.) Kórház, sürgősségi, ezer vizsgálat, semmit nem tudnak. Én nem beszéltem, vagy ha igen, akkor se volt semmi jelentősége, csak igen-nem-et mondtam, de nem mindig logikusan. Nekem semmi emlékem ezekről. 

Kedd hajnalban Derek haza, délelőtt vissza, ott volt egész nap, estig, semmi nem történt, mármint részemről. Végül mikor Derek benyögte, hogy hiperérzékeny vagyok zajokra, akkor azonnal elvittek gerincvelő vételre, akkor már gyanakodak, hogy az a bajom, ami volt, valami agyi gyulladás, az agy feldagadt valamitől, valószínűleg kombinált agyhártyagyulladás-encephalitis fertőzéstől. Innen van az első villanásszerű emlékem, hogy rohadtul félek, nagyon fáj a gerincemben a turkálás, és könyörgök nekik, hogy ne csinálják. Derek mondta, hogy előtte is nagyon ellenséges, meg riadt voltam, kiszedtem az infúziókat, mindent elutasítottam (étel, ital, wc, bármi). Arra is emlékszem, hogy nagyon türelmesek voltak, nagyon kedvesek. Meg hogy beszélget velem az egyik neurológus, de hogy mit, azt nem tudom. Adtak antibiotikumot is, és szerencsére azonnal reagáltam, alig pár óra alatt magamhoz tértem, beszélni kezdtem, bár nagyon nehezen, és még itt is ellenséges voltam. Sikerült pisilnem 2 nap után, aztán elaludtam. Tök véletlen egy ismerősöm ott takarít, észrevett, odajött többször is az éjjel, nagyon jó volt. Magyarul is beszéltem vele, meg angolul is a dokikkal. 

Reggel pedig teljesen magamnál voltam, tudtam hol vagyok, csak nagyon gyenge voltam. De emlékeztem Derek telefonszámára, felhívattam, megmondták neki, hogy magamnál vagyok, beszélek, tudok enni, járni, mindent, kimentem a nővérrel pisilni, ettem, ittam. 

Ez volt szerdán reggel, onnantól rohamos javulás volt. Csináltak kismillió vizsgálatot, minden negatívan jött vissza. Derek beszáguldott, elmesélte az egészet, na akkor kishíjján kiborultam, hogy úristen, bármi lehetett volna hétfőn a gyerekekkel. Közben beszéltem az otthoniakkal, mindenki riadókészültségben volt, a barátnőim megvették anyukámmal a repülőjegyet. Péntek este meg is érkezett, nagy volt az öröm, egyből szolgálatba állt.  

Vasárnapra kutya bajom nem volt, kivéve a hátfájást, ahol a gerincembe szúrtak, de az is hamar elmúlt. A kórházban nagyon rossz volt, hogy csak infúzióban kaphattam az antibiotikumot, rengeteget szenvedtem a kanülökkel, meg a tűfóbiámmal. Amúgy szuper volt minden és mindenki, nagyon rendesek voltak! De alig vártam, hogy szabadulhassak, úgy éreztem magam, mint egy rab, aki először lát napot évek óta, mikor végre kijöhettem. 

15 nap után végre hazajöttünk, sült a palacsinta, Tomi nagyon örült (Áron épp aludt). Ettünk, olvastunk, játszottunk, nagyon szuper volt. Áronka felébredt, és tök összetojta magát tőlem, 2 hét elég volt, hogy elfelejtsen, és teljesen mama-függő legyen. De nem bánom, jobb dolga nem is lehetett volna, mint mama gondozásában, Áron majd visszaszokik hozzám is, ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Aznap fél 8-kor elindultunk a karácsonyi koncertre, Tomiék szerencsére a 3.-ak voltak, nem kellett sokat várni. Nagyon jó volt, szupercukik voltak, tényleg! Mindenki  mindenki tudta, hogy beteg voltam, még a titkárnő is. Hazajöttünk, ágyba bújtunk, én meg úgy fel voltam pörögve, hogy képtelen voltam aludni. Beszélgettünk Derekkel egy csomót, mindent próbáltunk újra összerakni, hát baromi szerencsém volt, hogy nem kómáltam be, meg hogy azonnal hatott a gyógyszer. Így utólag nagyon ijesztő, este kicsit pánikoltam is, hogy mi lett volna, ha....

Hát így volt a kórházasdi, remélem, soha többet!!